Rengeteg idő eltelt, amióta utoljára írtam ide, nem is tudom miért... pedig nem volt eseménytelen az életem, egészen a koronavírus kezdetéig.

Most már azonban kifelé lábalunk belőle, és a következő kalandom legelején tartok épp - ahogy ezt írom, az amszterdami repülőtéren ülök és Starbucksos kávét szürcsölgetek. Ki gondolta volna hogy onnan tudom a legolcsóbban venni a "freshly brewed coffee"-t?

Ezúttal az utazásom célja nem a már jól bevált Workaway-es önkénteskedés, hanem a barátom, Guillermo meglátogatása Bilbaoban. 

Bevallom őszintén, hiányzott az új környezet, az utazás élménye, az új emberekkel találkozás. Az utóbbi időben sokat dolgoztam, hajtottam magam, és úgy érzem pihenésre van szükségem amit remélhetőleg most jól bepótolok ez alatt a két hét alatt. 

Abba bele sem akarok menni hogyan telt az utazásom előtti 1-2 nap, mert még a visszaemlékezéstől is görcsbe rándul a gyomrom. Egészen tegnap reggelig abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán tudok e jönni, ugyanis átcserélték a járatomat. Végül minden megoldódott, de azt meg kell jegyezni, hogy ezekben a kovid időkben sajnos elég stresszes tud lenni az utazás mert sosem lehet tudni milyen járatot törölnek el és melyiket nem. 

Most igazából az utóbbi egy évről szeretnék írni, mert ugyan nem volt a szó hagyományos értelmében eseménydús, de a maga módján nagyon hasznos volt számomra. 

Az egész folyamat ott kezdődött, amikor tavaly júniusban hazaértem Spanyolországból, azzal a szándékkal, hogy igenis én most Magyarországon leszek egy darabig. Túl sok választásom mondjuk nem nagyon volt, rengeteg workaway host szüneteltette a vendégek fogadását, illetve sok országban karantén volt, úgyhogy sok értelme nem lett volna ész nélkül utazgatni... de ugyanakkor éreztem is magamban azt a vágyat hogy egy kicsit otthon legyek. Hát nagyon nem bántam meg.

Úgy gondoltam mindig is hogy Magyarországon nincsenek nyitott emberek, minden város tök unalmas és csakis akkor fogok huzamosabb ideig ott maradni ha valaki pisztolyt fog a halántékomhoz. Egy darabig ténylegesen így voltam vele, akárhányszor hazautaztam, még a legutóbbi alkalommal is, azonban ez szép lassan elkezdett bennem egy elfogadóbb, a világra egyre jobban rácsodálkozó állapottá változni. Azt hiszem minden utazó életében eljön ez a pillanat amikor hazatérnek, és rájönnek: mennyi kincs veszi őket körül a saját hazájukban is. 

Nem mondom, hogy magyarország maga a paradicsom... a korrupt kormány, a siralmas egészségügy, a fásult agyondolgoztatott bürokraták, a talán kissé begyepesedett gondolkodás, a csóró alkalmazottak és a fukar főnökök országa vagyunk... ami mind mind olyan dolog ami arra készteti az embert hogy továbbálljon, amiért nem is hibáztatok senkit. 

Ebben a környezetben nem tehet mást az ember minthogy megtanul a munkájáért több pénzt elkérni és nem érni be a minimálbérnél is kevesebb fizetéssel ami nagyjából arra való hogy kifizess egy kis pici szobát egy albérletben és egyél valamit (igen, pár hónapja találkoztam 120 ezer/hó-s fizetéssel teljes állásra). Szerintem sok embernek (legalábbis nekem) az okoz nehézséget, hogy saját magát tegye előtérbe és ne a munkáltatót. Dolgoztam olyan helyen pár hónapig, ahol a főnököm még a mobil wc-t se volt hajlandó leszivattyúzni még a kérésemre sem mert az "15 ezer forint". 

Ilyen körülmények között nem meglepő ha az ember skandináviába akar szökni ahol egyenrangú emberi lényként bánnak vele a munkahelyén és nem sz*rják le a szükségleteit. 

Azonban rájöttem, hogy van egy B opció is... azt már régen megfogadtam hogy nem leszek semmilyen idióta pénzhajhásznak az alkalmazottja úgyhogy egy ideje abba is hagytam a hagyományos értelemben vett álláskeresést. Teljesen random indíttatásból elkezdtem otthon méhviasz gyertyákat készíteni és mint kiderült, minél jobban megszerettem, annál jobban sikerült őket eladnom és jelenleg, fél év után már ott tartok, hogy külön műhelyem van és egész jó kis jövedelemkiegészítés lett belőle. 

Ennek nagyon örülök, mert így nem függök senkinek a pénztárcájától és nem kell elviselnem a nem éppen normális főnökök társaságát és az "ó maradj már még 2 órát a megbeszélt 10 órán felül ingyen mert be kell pakolni a fagyikat" és társai féle extra szívességeket. Bele se merek gondolni, hányan járnak be minden egyes nap a munkahelyükre úgy hogy utálják az egészet, de nem mernek váltani, mert úgy gondolják nincsenek lehetőségeik. 

Félre ne értsetek, nem akarom összességében kritizálni az összes munkáltatót és az összes munkahelyet. Ezeket a saját tapasztalataim alapján írom, ha valaki maximálisan elégedett a munkahelyi légkörével és a fizetésével, annak én nagyon örülök. 

Azonban én úgy felráznám azokat akik nem mernek kilépni egy kellemetlen élethelyzetből azért, mert félnek hogy csalódást okoznak, illetve félnek hogy nem lesz helyette más. Ezt a régi önmagamnak is üzenném a figyelmébe, ugyanis nálam szerintem kevés olyan ember van akinek nagyobb mértékű a megfelelési kényszere. igyekszem azonban szépen lassan levetkőzni ezt.

Na de nem csak a pénzkeresés nehézségeiről szerettem volna írni... hanem a szemléletmódváltásról, amint átestem az utóbbi időben.

Lehet hogy nagyon nyálasan fog hangzani mindez, de tényleg így érzek. 

Annyira de annyira hálás vagyok a családomnak amiért annyi mindenben segítenek és itt vannak nekem. De tényleg. Amikor még úgy voltam vele hogy "hátén bárhol szívesen élek csak külföld legyen", addig nem vettem számításba egy nagyon fontos tényezőt: ha vállalkozni akarsz, vagy akármit csinálni, az ha a családod közel van és tud neked segíteni abban hogy elindulj, ne adj isten nem kell méregdrága albérletet fizetned, anyukád néha főz neked rendes kaját amikor már állni se tudsz olyan fáradt vagy, mindez akkora, de akkora kincs, aminek fel sem mértem a jelentőségét. Oké, hogy izgalmasabb az élet külföldön, de ugyanakkor minden sokkal kényelmetlenebb, főleg ha nem beszéled a nyelvet... te ott kivülálló vagy, a vállalkozásod befutásához valószínűleg kétszer annyi idő kell, tőkét nehezebben találsz, az állam nem biztos hogy téged helyez előtérbe ha bármi pályázat van stb stb... nem azt mondom hogy lehetetlen érvényesülni és ha valakinek minden álma hogy x országban lakjon, nagyon szurkolok neki. De rájöttem hogy számomra megfelelő a "szürke magyar valóság" is, legalábbis egyelőre aztán majd meglátjuk. :) de egyáltalán nincsen semmi problémám azzal a gondolattal, hogy otthon kezdjem el álmaim businessét. 

Emellett rájöttem másra is: mindenhol vannak jófej és nyitott emberek. Lehetséges hogy mondjuk los angelesben sokkal több vegán zero waste arccal találkoznék mint Debrecenben, de mindig arra gondolok: milyen rossz lenne ha az összes haladó gondolkodású ember elvándorolna a kevésbé haladó gondolkodású városokból, azért, hogy más egyéb haladó gondolkozású emberekkel legyen. Én amúgy senkit nem hibáztatok aki így tesz mert aki nem érzi jól magát x helyen, annak érdemes onnan elmennie. De ha már én egyszer jól érzem magam, akkor miért is ne próbáljak meg egy új színt vinni a városomba, pont abból ami hiányzik belőle. Rengeteg izgalmas ötletem van, de ezt nem fogom most még kiszivárogtatni ;)

Arra meg nemrégen csodálkoztam rá hogy Debrecen valójában milyen szép... oké, tudom hogy ott élek már nemtom hány éve de a főtér még mindig elbűvül. Meg a nagyerdő. Meg a déri múzeum. Meg az építészet. 

Hihetetlen hogy 20x év után végre sétálás közben eljutottam odáig hogy nem csak szemmagasságig nézek hanem feljebb is.. és gyönyörködök. 

Na ennyit akartam ezúttal írni... egy kis appreciation post for Debrecen. 

Cukkini szeletelés, Macky Gee-re mosogatás, vérengző kakas - Kalandok Németországban

Magát a workaway oldalt már nem tudom, hogy fedeztem fel, úgy emlékszem, szimplán önkéntes lehetőségek után nézelődtem a neten, és akkor bukkantam rá. Mikor megláttam, hogy létezik ilyen, annyira belelkesültem, hogy utána órákig nézegettem hogy miféle, hányféle helyre lehet menni, gyűjtögettem össze a nekem tetszőket, norvég hajóskapitánytól kezdve, Skye szigeteki hostelen, ecuadori jógaközösségen, izraeli táncos hippis gyülekezeten át találtam mindenféle csodálatos helyet, és elhatároztam, hogy még ha nem is mindet, de meglátogatom, amennyit lehet.

Így jött az ötlet, hogy amikor július elején hazajöttem Efottról, még nagyon bennem volt az utazási vágy, szóval úgy döntöttem itt az ideje önkénteskedni. Találtam is néhány lehetőséget, többek közt egy olyat is, amire már régebben is jelentkeztem, de be volt telve, ám most már nem volt semmi akadálya. Nem akartam egyedül nekivágni az első ilyen utamnak, mert úgy voltam vele, hogy társaságban mindenképp élvezetesebb lenne, ezért meg is kérdeztem egy barátnőmet, Dorit, nincs-e kedve csatlakozni. Nem kellett sokáig győzködni, így gyorsan le is szerveztem mindent, és rá egy hétre már a Berlinbe tartó buszon ültünk. Zempow-ba mentünk, egy brandenburgi kis bio faluba, ahol egy farmra voltunk hivatalosak. 

Az utazás elég kimerítő volt, főleg a borzasztó meleg miatt, de mindketten nagy izgatottsággal indultunk el. Niels, a szállásadónk, értünk jött a rheinsbergi vasútálllomásra, ami nagy segítség volt. Kissé izgultam, hogy szimpatikus lesz-e az emberünk, elvégre két hetet fogunk együtt tölteni. Első látásra olyan semleges benyomást tett, egy 30-valahány éves energikus kopasz fickónak tűnt. A hazafele úton elbeszélgettünk erről-arról, bár nem volt életünk leggördülékenyebb párbeszéde, főleg hogy Dori majdnem bealudt a hátsóülésen.

- How was your journey? Tiresome?

- Hm, not that bad. (Én - addigra már tökre felélénkülve)

- Yees. (Dori - félig ásítva)

És ez így ment tovább, hasonló mélységekben és folyamatosan ellentmondva egymásnak. Niels csak nézett hogy kinek tegye fel a kérdést, mert garantált volt hogy ellentétes választ kap.

Mikor megérkeztünk, és megláttuk a helyet, nagyon tetszett a nagy kert, az állatok, az otthonos hangulatú ház. Bár már este volt, így a teljes körbevezetést a következő napra hagytuk, bent azért nagyjából körülnéztünk. Niels megmutatta a közös szobánkat, ami egy padlás szerű galérián volt és egy csapóajtón keresztül lehetett oda feljutni. Megtekintettük a WC-t is, ami nem volt túl bizalomgerjesztő, komposzt révén. A ház közepén volt beépítve, pont a mi szobánk alatt.

 

Találkoztunk Ulrikével is aznap, a ház úrnőjével, aki körülbelül 15 évvel idősebb volt férjénél. Kedves nőnek tűnt, váltottunk pár szót, de aztán hagytak is minket aludni, mert már elég késő volt. Megegyeztünk, hogy holnap folytatjuk a körbevezetést. Másnap azonban kissé rosszul indultak a dolgok ugyanis Dorival elaludtunk. Mentségünkre szóljon, hogy tényleg eléggé kialvatlanok voltunk, bár ez úgy tűnt nem igazán érdekli szállásadóinkat, ugyanis reggeli közben végig szemrehányó pillantásokat vetettek ránk.  

Miután ezen a csapáson túllendültek, körbevezettek minket. Megismerhettük Rustert, a tesztoszterontúltengéses kakast, akiről Niels olyan rémsztorikat mesélt, hogy előszeretettel támadja meg az önkéneteseket és figyelmeztettek, hogy gumicsizma nélkül nem ajánlatos a "területére" menni. 

A konyhában elmagyarázták, hogy mi lesz a feladatunk, illetve fel is osztottuk egymás közt, ki melyiket csinálja szívesebben. Tekintve, hogy Dori már élt együtt állatokkal, így ő vállalta a kecskék rendbentartását (értsd: etetés, ganézás), én meg a főzést, gyomlálást, illetve a betakarítást, mivel éppen akkor érett a cékla és a cukkini, amiket fel kellett használni. Ezen kívül még a mosogatás és a kert öntözése volt a mi feladatkörünk, amelyet tetszés szerint eldönthettünk, hogyan és mikor csináljuk.

Megegyeztünk a szabályokban (amiből volt bőven), miszerint 6.30tól kezdődik a munka a kertben, rendszerint gyomlálással, Dorinak meg az állatok körüli teendőkkel. Az étkezések pontos idejét is meghatározták, illetve csak a mosogatással kapcsolatos instrukciókból volt egy millió, mely kinyomtatva is szerepelt a csap fölött. Ezeket nem részletezném, hiszen hihetetlen unalmas lenne olvasni, hát még hallgatni. Kicsit megijesztett minket ez a rengeteg megkötés és ez a szigorú fegyelem, hiszen egyikünk se él(t) nagyon bestrukturált életet, így még nagyobb traumaként hatottak ezek a dolgok. Azonban úgy gondoltam, biztosan jó hatással lesz rám és hátha segít kicsit rendszerezni az életem. Elvégre ezért is utazik az ember, hogy újféle életformákat próbáljon ki.

 

Első munkanapunkon tehát neki is kezdtünk dolgozni, reggel 6.30kor. Maga a felkelés borzasztó volt az kezdeti napokban, de viszonylag hamar hozzászoktunk. Én imádtam a munka rám eső részét: a főzést, ugyanis elképesztően élveztem az elkészítés menetét - a recept kitalálásán, betakarításon, előkészítésen keresztül az asztal megterítéséig. Jó volt látni, és aktívan részt venni egy finom ebéd létrehozásában, a lehető legjobb minőségű alapanyagokból. Az ottani zöldségek isteniek voltak: a paradicsom, a cékla, a paprika, minden olyan ízletes volt, amilyet a Spar-os zöldségeknél soha nem tapasztaltam. Többször is csináltam cékla juice-t, ami mindig feldobta az étkezéseket. A sajtfelelős Ulrike volt, ő végezte a kecskék fejését és az érlelést. Néha megengedte, hogy abból is használjak a főzéshez, bár nagyon limitált mennyiségben. 

Dorinak viszont egyre inkább elege volt a dolgokból, amit el is hiszek, hiszen folyamatosan szart takarítani nem egy felemelő dolog. Másrészt hús se nagyon volt, ami nekem nem volt nagy gond, viszont Dorinak két nap után ment a hasa a sok zöldségtől (:DDD). 

Nielssel és Ulrikével nem jöttünk ki túl jól, őszintén szólva. Engem rendkívül fusztráltak a közös étkezések, amikor általában egy témán vekengtek hosszú perceken át. Fogalmazhatunk úgy is, hogy veszekedtek, de az nem fedi le teljesen a történéseket, mert nem emelték fel a hangukat és nem minősítették a másikat semmilyen jelzővel, szimplán csak érezni lehetett a levegőben a feszültséget. Ráadásul mindezt angolul tették, hogy még véletlenül se maradjunk ki problémás házasságuk nehéz pillanataiból, ráadásul volt, hogy a téma forrása mi voltunk (például hogy Niels hamarabb engedte szünetre Dorit, amivel Ulrike nem értett egyet).

Ezen kívül, minden napos szokás volt a "meeting", aminek három fázisa volt: az aznapi kis sikerek felsorolása és egymás megtapsolása, a problémák megbeszélése, és a következő nap megtervezése. Ez így önmagában nagyon jól hangzik, de mindketten nagyon utáltuk ezeket az összejöveteleket, ugyanis erőltetettnek hatott az egész.

De azért hogy ne csak a rosszakat említsem: kárpótolt minket a gyönyörű természet, a szép tavak és az eszméletlen hangulatú fenyőerdő, amin gyakran átbicikliztünk a kölcsön kapott kerékpárokkal. Napi programunkká vált, hogy miután végeztünk a teendőkkel, általában délután 2 óra körül, akkor magunk alá kaptuk a bicajt és eltekertünk valami közeli tóhoz vagy faluhoz. Így látogattuk meg Mirrow-t, ami körülbelül 20 km-re volt. Az odavezető úton a természet mindenféle akadályokat gördített elénk kezdve a homokúttól, a kukoricáson átvezető/félrevezető csapáson át a google maps által jó ötletnek ítélt, tüskés gallyakkal teli erdei ösvényről, nem is beszélve a percenként az arcunkba ragadó pókhálók tömkelegéig. Így onnan egy 20 perc szenvedés után vissza is fordultunk, gondolván kell lennie valami járhatóbb útnak, és Dori átvette az irányítást, mivel, nem először, az én orientációs képességeim kudarcot mondtak.

Mikor azonban odaértünk, elvarázsolt minket a Mirrow-i tó szépsége, és a kis sziget, ami a városból nyúlt ki, amolyan kis relaxáló pontként. Azonban első utunk az ABC-be vezetett, ugyanis a faluban csak egy biobolt volt, bio falu lévén, ahol bármiféle húskészítmény csillagos áron volt kapható, így Dori beszabadult és megvette az első és legolcsóbb sonkát amit meglátott. Újult erőre kapva, letelepedtünk a tóparton, és én úsztam egyet gyorsan, tekintve hogy körülbelül 1 órát tölthettünk ott, mivel az esti vacsorára és locsolásra haza kellett érnünk. A visszafele út is hasonlóan izgalmasan telt, tele fordulatokkal és eltévedéssel, ugyanis ismét megpróbáltam hazavezetni magunkat.

Másnap a Wummsee-t is megnéztük, az Ulrike által javasolt kis tavacskát, ami szerinte azért nagyon szuper, mert nem turistaközpont. Hát ebben olyan mértékben igaza volt, hogy jóformán egy lélekkel nem találkoztunk arrafele, csak csupasz csigákkal, ráadásul az odavezető út is teljesen be volt nőve mindenféle növénnyel. Még egy mocsáron is átverekedtük magunkat, hogy megnézzük a nagy semmit, habár szép volt, de az állatvilág túlburjánzása miatt ott nem igazán volt kedvünk fürdeni. Így csak elszívtunk egy cigit és néztük a tavat, majd visszamentünk. Csak napokkal később jöttünk rá, hogy teljesen máshol kellett volna megközelíteni, ám sajnos sosem jutottunk el a tényleges strandhoz, aminek a sztoriját később kifejtem.

 

 

A szociális életünk eléggé beszűkült ezekben a napokban. Hiányoltam kissé az új embereket, ugyanis Ulrikéék nem igazán nyújtottak érdekes társaságot. A faluban pedig összesen egy biobolt volt, kocsma sehol. Jó lett volna helyiekkel megismerkedni, ám ennek hiányában esti sétákkal/futással vezettük le fölösleges energiáinkat.

Egyik este futás közben azonban arra lettünk figyelmesek, hogy a bioboltból zenebona hallatszódik, majd mikor közelebb mentünk, láttuk hogy ott ülnek a teraszon az emberek, gitároznak énekelnek, söröznek és ropit esznek. Na, hát én nagyon megörültem, bár Dorival kicsit agyaltunk, hogy oda merjünk e menni, meg hogy mit fognak szólni, beszélnek e vajon angolul, de végül elhatároztuk magunkat. Amint észrevettek minket, egyből hellyel kínáltak, és bár nem voltak perfekt angolok, de a (hiányos) némettudásommal összevetve valahogy csak sikerült a kommunikáció és végül egészen éjfélig ott maradtunk a helyi farmerekkel, a politikáról beszélgetve. Nagyon jól szórakoztunk már a vége felé, mert az egyik farmernek az angol kiejtése a lerészegedésével egyenes arányban egyre viccesebbé kezdett válni, bár kitartóan próbálkozott átadni a politikai nézeteit, meg a "european nyunyi"(értsd: EU)-hoz fűződő viszonyát.

Összességében tehát nagyon aranyosak voltak, és ezúton is hálásak vagyunk nekik, amiért megszépítették az ott tartózkodásunkat, ugyanis ezután is többször összefutottunk velük és sosem mulasztották el, hogy kedves szavakkal illessenek minket. Sőt, még egy koncertre is meghívtak minket Flecken Zechlinbe, a legközelebbi faluba, ami másnap volt.

Semmiképp sem akartuk kihagyni, így jó előre szóltunk is, hogy nem leszünk otthon este, illetve csak 10 óra körül érünk haza. Közöltük, hogy nem kötelező megvárniuk a meeting-gel, de ők készségesen biztosítottak minket, hogy erről szó sincs. Amint végeztünk a munkával el is indultunk, hogy még a koncert előtt csobbanhassunk egyet a Zechliner See-ben. Meglepően simán odataláltunk (végülis csak egy egyenes út volt), aztán este 7kor már a templomban ültünk, egy baseball sapkás atlétás öregbácsi gyönyörű gitárszólóját hallgatva, ami kísértetiesen hasonlított a Pink Floyd hangulatára. Bár jobban belegondolva annyira mégsem, nekem mégis ez volt az első gondolatom. Az egész helyzet varázslatos volt és egyben kicsit abszurd is, ugyanis az ember nem várná hogy egy ilyen jelenség a templomban lép fel. Másrészt felüdítő volt ennyi embert egy helyen látni.

Miután vége lett, még a játszótéren gyereknek képzelve magunkat (vagyis magamat), hintáztam meg mászókáztam, amíg Dori fotókat csinált. Legalább ezzel is telt az idő, reméltük hogy megunják a várakozást Ulrikéék és lefekszenek aludni ahelyett, hogy azt a "hülye meetinget" megtartsák. Ez a tervünk sajnos nem jött össze. Ugyan már elkezdték nélkülünk, de gyorsan felvilágosítottak, miről volt addig szó, így muszáj volt csatlakoznunk, de szerencsére túléltük.

Amit még nem említettem, az az, hogy a házban rendszeresen voltak Airbnb-s vendégek is. Általában velük történtek a közös étkezések. Így ismertük meg Thorstent és Meiket, a fiatal házaspárt, akikkel pont a hétvégére tervezett berlini kiruccanásunk előtt egy nappal elegyedtünk beszédbe. Felvetődött a téma, hogy mi a tervünk és mindenféle hátsó szándék nélkül elpanaszoltam nekik, hogy nincs még szállásunk. Ekkor Thorsten közli, hogy ők ott laknak, és szívesen ideadják a lakásukat a hétvégére. Mi persze borzasztóan megörültünk ennek, és ismét elcsodálkoztam, mennyire kedvesek tudnak lenni az emberek.

Szállásadóink azonban elég rossz szemmel nézték a tényt, hogy két napra el akarunk menni, mivel ők is pont akkor akarták otthagyni a házat egy szülinapi zsúr miatt, így szerették volna, ha ott maradunk. Viszont mivel elég ingerszegények voltak a mindennapjaink (a fent említett eseményeket leszámítva), így kitartottunk ötletünk mellett. Ezért kaptuk is a szemrehányó pillantásokat ismét, de végül megkérték Thorstenéket, hogy ha már amúgy is ott lesznek, nézzenek már rá az állatokra.

Másnap tehát el is indultunk Berlinbe, mely már régóta nagy vágyam volt. Mikor odaértünk, az ottani árakat látva kicsit elgondolkoztunk, hogy talán nem lesz elég pénzünk tekintve hogy még egy teljes hetünk van, úgyhogy spórolásba kezdtünk. Igaz, hogy a faluban nem kellett költenünk semmire, kaját, szállást adtak, de a berlini kiruccanás alatt természetesen saját magunknak kellett finanszírozni mindent (habár elpakoltam egy kis kaját sunyiba, mentségemre szóljon hogy azt én főztem). Azonban már annak is borzasztóan örültünk, hogy a szállásért nem kellett fizetnünk. Viszont bulizni is mindenképp el akartunk menni, ugyanis azt hallottuk, Berlinben legendás a techno kultúra. Mondjuk én is meg Dori is inkább a drum and bass-t kedveljük, de mindkettőre kiváncsiak voltunk.

Az első este elég kudarcos volt, ugyanis valahogy eljutottunk a Gretchen klubba, ahol Calyx és Teebee volt, két viszonylag híres drum and bass dj, de nem fogott meg annyira egyikőnket sem. Lágyabb zenéket játszott, mi pedig veretni akartuk, így nekivágtunk az éjszakának más hely után kutatva. Azonban kicsit sajnáltuk, hogy 10 eurot elköltöttünk a belépőre, és hamar fel is adtuk, csalódottan mentünk haza. Másnapra városnézés volt tervbe véve, habár nagyon nagy meleg volt, és közel sem néztünk meg mindent, amit szerettünk volna. Az East Side Gallery azonban kihagyhatatlan volt, illetve a múzeumszigeten is pihentünk kicsit. 

Este már nagyobb szerencsénk volt, habár elsőre nem így tűnt. A Void klubot keresve eljutottunk Kelet-Berlinbe a város veszélyesebb részeire, ahol az utcán random néger fickók akartak nekünk kokót eladni, és romos házak közt cikázva rátaláltunk egy helyre, ami a google maps szerint a maga a Void klub lehetett. Eléggé be voltunk szarva, hiszen az elképzelhető leglepukkantam épületből szóródtak ki a színes fények, ráadásul tele volt graffitizve, szó szerint úgy nézett ki, mint a drogos filmekben a szórakozóhelyek ahol bármi megtörténhet. 

 

Végül egy öt perces kapuban izgulás után beléptünk és rájöttünk hogy ide 18-nak kell lenni és mint mindig, nem hitték el hogy már bőven átléptük a kiskorúságot, ami nem is lett volna gond, ha nem hagyom a szállásunkon a személyimet. Így éjfélkor felhívtam anyát, hogy küldjön már egy képet a régi útlevelemről, amit ő meg is tett, így végül röhögve szerencsétlenségünkön, beengedtek minket. Maga a hely elég menő volt, habár a belépőre ráment a gatyánk (12 euro), de azt hallottuk, itt nagyon jó drum and bass partyk szoktak lenni, így úgy döntöttünk inkább nem eszünk holnap. Már ott voltunk egy ideje, ilyen house-edm féle zenére táncolva, amit hát enyhén szólva közel sem élveztünk annyira, így felvetődött bennünk a kérdés, hogy mikor lesz vajon a dnb. Meg is kérdeztünk valakit, hogy mi a helyzet, amikor is kiderült hogy ez nem a Void klub és nem lesz dnb. 

Így tehát megint kidobtunk 12 eurot az ablakon. Ismét csalódottan indultunk haza, habár értetlenül néztem a gps-t hogy mi a fene van ezzel, hiszen a Void klub elvileg ott kell hogy legyen ahol voltunk. Már a metronál voltunk, mindketten eléggé feszülten amiatt, hogy az utolsó berlini éjszakánkon sem sikerült táncolni egy jót. Aztán Dori végül mondta, hogy tegyünk még egy próbát, menjünk vissza és nézzük meg mégegyszer, nincs e ott valahol mégis az a hely. Ezen felbuzdulva tehát visszasétáltunk és bár mindkét oldalról lecsekkoltuk előtte mindkét szomszédos helyet, de most be is mentünk az egyik kapun, ami eléggé elhagyatottnak tűnt ugyan, egy próbát megért. Hát nagy meglepetésünkre, eléggé eldugva, ott volt egy lejárat egy romos pincehelyiségbe. Kiderült, hogy az itteni buli ingyenes, csak 1 euro hozzájárulást kértek a dj- részére, ám nekem akkor már mindegy volt, amint meghallottam a felszűrődő zajokat, már egyből tudtam hogy ez a nekünk való hely. 

Ahogy lementünk, mindketten úsztunk a boldogságtól, hiszen ehhez fogható helyen még egyikünk se volt. Esküszöm olyan volt, mintha egy 90-es évekbeli illegál rave partyn lennénk, földbedöngölt padló, önkívületi állapotban táncoló emberek és a zene... na arról ne is beszéljünk, az valami eszméletlen jó volt. A legkirályabb dnb amit valaha hallottunk. Volt egy techno szoba is, oda is átnéztünk néha-néha. Pénzünk ugyebár, mint már említettem, nem nagyon volt, így a bárpulthoz nem sokat mentünk, csak egy energiaitalt vettünk, azon is megosztoztunk, de a zene annyira magával ragadott, pörgős és változatos neuro volt, hogy alig bírtuk abbahagyni a táncolást egészen reggelig, akkor is kedvetlenül. Megismerkedtünk néhány berlini sráccal, akik nagyon kedvesek voltak, és együtt verettük míg teljesen ki nem világosodott. Kérdezték is, mit vettünk be hogy így nyomjuk, de szokásosan semmit. Aztán nulla alvás után elindultunk haza.

Másnap már kezdtük is a munkát. Nagyon megörültünk, amikor bejelentették, hogy jön Estella, Niels unokahúga, aki egy kis 11 éves energiabomba volt. Nem igazán beszélt angolul, bár próbálkozott mindkét nyelven, néha meg is értettem amit németül mondott így ezen felbátorodva hozzám szinte csak németül beszélt, ami nagy kihívás volt.

Az ismeretségünk cukkinihámozás közben kezdődött. Odaült hozzánk segíteni, majd hamar kiderült, hogy a kedvenc száma a Havana és megkérte Dorit, tegye be a telefonján. Öt perc múlva már mindenfélét énekeltünk Beyoncétól kezdve Amy Winehouse-on át... mondhatjuk tehát, hogy egyből megvolt az összhang.

Estella színt vitt a hétköznapokba, vele a mosogatás is sokkal viccesebb volt. Nagyon szeretett bolondozni, és örömmel csatlakozott a már-már szokássá vált takarítás közbeni macky gee hallgatáshoz és ugráláshoz. Az ő ottléte alatt valahogy az egész ház olyan otthonosabbnak, kellemesebbnek tűnt, már már úgy éreztem magam, mintha a család része lennénk. Niels egyik nap ki is vitt minket hármónkat a Zechliner See-hez fürdeni, ami nagyon kellemes élmény volt.

 

A hétvégére nem terveztünk semmi különösebb kiruccanást, csak a legközelebbi várost, Rheinsberget akartuk megnézni, illetve még fürdeni egyet utoljára. Ahogy eljött az utolsó munkanapunk, annyira elkapott a hév, hogy az egész napot végigdolgoztuk, nem is figyelve az időt. Ulrike hálás is volt, amiért "kihozzuk magunkból a maximumot". Délután 5 körül be is fejeztük a dolgokat majd fogtunk egy-egy bicajt és elindultunk a Wummsee-hez, gondoltuk mégegyszer megpróbáljuk megkeresni az Ulrike által istenített fürdőhelyet. Már majdnem odaértünk, mikor egy dombról lefelé haladva meghallottam egy kocsi hangját az erdőből. Reflexből befékeztem, de balszerencsémre az első fék helye máshol volt, mint az én bicajomon szokott lenni, így véletlenül azt húztam be. Jó nagyot repültem, aztán arra eszméltem rá, hogy az aszfalton fekszek. Dori ott szőrnyűlködött, aztán amikor ránéztem a térdemre, megértettem miért: szó szerint egy lyuk tátongott a térdkalácsom felett. Ezt nem fogom részletezni, de a lényeg hogy elég undorítóan nézett ki.

Szerencsére gyorsan a segítségemre siettek az ott elhaladók, hívták Ulrikét, aki el is jött oda kocsival. Majd arra jutott mindenki, hogy legokosabb ha a mentőt hívják, ugyanis eléggé úgy tűnt hogy össze kell varrni a térdem. Amint kijöttek a mentősök, egyből elkezdtek kérdésekkel bombázni, mint hogy hanyadika van, milyen nap stb... én meg kicsit össze voltam zavarodva meg szédültem, ezért egy aznap látott újság dátumát nyötem be reflexből, ami történetesen októberi volt.  Ám látva a mentősök elborult arcát bevillant, hogy július van. Dori meg közben ott súgott mögöttem, mintha ez valami vizsga lenne, amiért Ulrike jól le is teremtette mondván hogy ezt komolyan kell venni.

Befektettek a mentőbe, tettek valami maró anyagot a térdemre, aztán várt rám 40 perc zötyögés Neuruppinba. Maga az út egész kellemes volt, az ablakon keresztül néztem az elsuhanó fákat, és egy idő után már a fájdalomról is sikerült nem tudomást vennem. A mentősbácsi pedig nagyon kedves volt, ötpercenként megkérdezte, hogy Alles gut?, én meg mindig mondtam hogy Ja, natürlich. Mikor végre odaértünk, levettek és befektettek valami szobába aztán magamra hagytak. Fogalmam se volt mi folyik körülüttem, vittek ide-oda, ráadásul végig fürdőruhában voltam ami miatt fáztam is meg kellemetlenül is éreztem magamat. Végül találkozhattam a sebésszel aki szerencsére tudott angolul, és részletesen elmondta, mi fog történni, meg hogy fogalma sincs, el van e törve a térdem, szóval még egy röntgen is szükséges lesz. Közben már a sokkhatás miatti érzéketlenítés is kezdett elmúlni, szóval kezdett belémnyilalni a fájdalom, Aztán már pisilnem is kellet de sajnos nem mehettem ki, amíg le nem kezeltek. Életem leghosszabb pár órája volt. Ezután a nővérke megkérdezte, milyen fájdalomcsillapítót kérek, csak helyit, vagy egész testeset is. Mondtam, hogy egész testeset. Elővette a tűt és belémszúrta, csak hát véletlenül rossz helyre ment, így elkezdett spriccolni a karomból a vér. Na, mondom ennél abszurdabb már nem is lehetne a helyzet. Nagy bocsánatkérések közepette letörölt mindent, és újra megpróbálta, ezúttal sikerrel. Én már csak nevettem az egészen, ezen felbátorodva ő is.

Szép lassan elkezdődött a beavatkozás, miután megröngeneztek minden oldalról és kiderült, hogy nincs törés. A sebészorvos beszúrta a helyi érzéstelenítőt, aminek hatására olyan furcsa gyurmaszerű lett a térdem, ahogy mozgatta. Nagyon érdekes élmény volt végignézni ahogy összevarja, olyan volt, mintha gumiból lennék. Közben végig azon aggódtam, hogy fogok hazajutni, mert ott nem volt térerő és nem tudtam Ulrikét felhívni, de szerencsére mikor kész lettünk, már ott vártak Dorival.

Adtak két botot, aztán utunkra bocsátottak az éjszaka közepén. Nagy fájdalmak közepette felmásztam a lépcsőn és vagy 3 fájdalomcsillapító után végre sikerült elaludnom. Reggel mikor felkeltem, nem emlékeztem, hova tettem a szemüvegem és ugyebár keresni se tudtam elindulni, mert a botom meg tök messze volt, úgyhogy végső megoldásként elsírtam magam. Aztán mikor megláttam Dorit, mind a ketten elröhögtük magunkat, gondolván hogy ennél már nincs lejjebb. :D

- "Who is the crippled one??" - mondogatta mindig. Ez a Dori féle lelkisegély tartotta bennem a lelket. Legalább sírás helyett nevettem ha ott volt. :D Meg is beszéltük, hogy milyen király hogy elestem, legalább egyszer az életben kihagyhattuk a hülye meetinget.

Aznap volt a helyi bolhapiac, amire mindenképp el akartam menni, mivel előző nap megsütöttem 5millió cukkinis browniet, hogy majd eladjuk. Mondták, hogy lehet nem a legjobb ötlet és hogy pihentetnem kéne a lábam, de látni akartam a munkám gyümölcsét.

Azonban enyhén szólva sem volt egy sikeres nap, a közel 100 brownieból megmaradt vagy 80 darab. Nem tudom hogy ez a receptem sikertelenségének volt betudható vagy másnak, mindenesetre szerintem finom volt. Maga a bolhapiac nagy élmény volt. Egy régi autósmozi helyszínén szervezték meg, és amolyan kis mini fesztivál hangulata volt, mindenki ott volt a környékről. Azonban egy idő után már fájt az ülés is, szóval nagy nehezen hazabotorkáltam Dorival, a 200 méteres utat több mint fél óra alatt megtéve. A nap további része semmittevéssel telt, illetve főztem egy kicsit, hogy csináljak valamit. Este tök családiasra sikeredett a hangulat, megnéztük együtt a Kick/Ass-t, amin Niels meg Estella rendkívül jól szórakozott, Ulrike kevésbé. Egész kellemes este volt, el is gondolkoztam rajta, mennyire összehozott mindenkit ez az egész.

Másnaptól kezdve azonban már nem volt olyan felhőtlen a hangulat. Nagyon nyomott voltam, és egyáltalán nem tetszett hogy ágyhoz vagyok kötve mikor kint jó idő van. Dori is velem volt, amit Ulrikéék nem néztek jó szemmel, hogy nem segít semmit. Ezt a maguk módján érzékeltették is.

Kérdezgették is, hogy nem akar e magának kaját venni, aztán utolsó nap már annyira elegünk volt hogy együtt sírtunk a nappaliban (ez mindenre megoldás), ráadásul azt se tudtuk hogy jutunk el Berlinbe, mert már pénzünk se maradt a vonatra, a kajáról meg nem is beszélve. Azon gondolkoztunk hogy hogyan kéne észrevétlenül elrakni a bolhapiacon megkeresett pár eurót, de végül nem tettük meg. (Ez volt hivatalosan is a mélypont). Már szívesen elhúztunk volna, de még el kellett mennem egy háziorvoshoz, hogy megnézze, nem fertőződött-e el a sebem. Ulrike megpróbált célozni rá, hogy "járnak buszok", de végül elvitt kocsival (:DD). Sajnáltam hogy ez a nagy összhang csak egy napig tartott.

Amint a háziorvossal megvoltunk, pakoltunk is össze. Még utoljára együtt ebédeltünk mindannyian, az új önkéntesekkel kiegészülve. Dorival röhögtünk is magunkban, hogy szegény Mathilde és Brigitte, mi vár rájuk.

Úgy döntöttünk, hogy megpróbálunk elstoppolni Berlinig, hátha valaki megszán minket a botomat látva. Azonban amint ezt Brigitte, az új önkéntes megtudta, indulás előtt a kezünkbe nyomott egy 20 euróst, aminek mi borzasztóan örültünk, tekintve hogy így hirtelenjében lett elég pénzünk a buszra és még kaját is tudtunk venni (habár hozzáteszem hogy a megmaradt 80 muffinból, amit gyorsan lefagyasztottak, nehogy megegyük, kimentettem párat). Így tehát lassan véget is ért az utunk, Berlinben felszálltunk a Flixbuszra és hazazötyögtünk.  

királyi lakoma 

Tanulságok

Először is, minden negatívum ellenére is azt mondom, hogy óriási élmény volt. Mint ahogy gondoltam is, jót hatással volt rám rendszerettség, megtapasztaltam, hogy bizonyos mértékben tényleg könnyebb így az élet (habár jelenleg már elég távol vagyunk időben és ez a hatás kikopott). Másrészt a meetingekkel kapcsolatban is volt bennem egy jó adag feszültség, ami azért volt, mert sose jöttek szóba a valódi problémák. Nagyon zavart, hogy az étkezések alatt folyamatosan feszült volt a hangulat, mert mindig ott kellett megbeszélni a problémáikat, de úgy gondoltam, a kapcsolatukba beleszólni túl intim dolog lett volna. Mostmár ezt máshogy csinálnám.

Továbbá létezik olyan, hogy valakikkel nem jövünk ki jól, ez tény; de ebben a helyzetben rátett egy lapáttal az, hogy nem voltunk "elég" érdeklődőek a farm élet iránt. Habár engem személy szerint érdekel a téma, de sokszor könnyebb volt Dorival hülyéskedni (nyilván ez fordítva is igaz) és kissé jobban kivonni magunkat, de ezen könnyen lehet változtatni ha egy kicsit tudatosabban érdeklődik az ember.

Más nehézségekkel is szembe kellett néznem: Rusterrel, a kakassal, aki egyszer úgy nekem esett, hogy ki sem néztem volna belőle. Ha nincs rajtam gumicsizma és nincs nálam egy óriási lavór, esküszöm leteper. Habár tudom, hogy már az elején elrontottam a dolgokat, ugyanis akárhányszor megláttam, mindig nagy ívben kikerültem, ami neki azt üzente, hogy elismertem a tekintélyét, így már szabad préda voltam számára. Nagy bátorság kellett másnap úgy bemennem a tyúkudvarba, hogy egyenesen felé tartva, ki nem kerülve vágjak át az udvar felé, de szerencsére sikerült és végül ő hátrált ki.

Ezeken kívül még az is megerősítést nyert bennem, hogy mennyire szeretek dolgozni és produktívnak lenni. Felemelő volt fizikai munkát végezni a friss levegőn, amit azóta is hiányolok.