Rengeteg idő eltelt, amióta utoljára írtam ide, nem is tudom miért... pedig nem volt eseménytelen az életem, egészen a koronavírus kezdetéig.

Most már azonban kifelé lábalunk belőle, és a következő kalandom legelején tartok épp - ahogy ezt írom, az amszterdami repülőtéren ülök és Starbucksos kávét szürcsölgetek. Ki gondolta volna hogy onnan tudom a legolcsóbban venni a "freshly brewed coffee"-t?

Ezúttal az utazásom célja nem a már jól bevált Workaway-es önkénteskedés, hanem a barátom, Guillermo meglátogatása Bilbaoban. 

Bevallom őszintén, hiányzott az új környezet, az utazás élménye, az új emberekkel találkozás. Az utóbbi időben sokat dolgoztam, hajtottam magam, és úgy érzem pihenésre van szükségem amit remélhetőleg most jól bepótolok ez alatt a két hét alatt. 

Abba bele sem akarok menni hogyan telt az utazásom előtti 1-2 nap, mert még a visszaemlékezéstől is görcsbe rándul a gyomrom. Egészen tegnap reggelig abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán tudok e jönni, ugyanis átcserélték a járatomat. Végül minden megoldódott, de azt meg kell jegyezni, hogy ezekben a kovid időkben sajnos elég stresszes tud lenni az utazás mert sosem lehet tudni milyen járatot törölnek el és melyiket nem. 

Most igazából az utóbbi egy évről szeretnék írni, mert ugyan nem volt a szó hagyományos értelmében eseménydús, de a maga módján nagyon hasznos volt számomra. 

Az egész folyamat ott kezdődött, amikor tavaly júniusban hazaértem Spanyolországból, azzal a szándékkal, hogy igenis én most Magyarországon leszek egy darabig. Túl sok választásom mondjuk nem nagyon volt, rengeteg workaway host szüneteltette a vendégek fogadását, illetve sok országban karantén volt, úgyhogy sok értelme nem lett volna ész nélkül utazgatni... de ugyanakkor éreztem is magamban azt a vágyat hogy egy kicsit otthon legyek. Hát nagyon nem bántam meg.

Úgy gondoltam mindig is hogy Magyarországon nincsenek nyitott emberek, minden város tök unalmas és csakis akkor fogok huzamosabb ideig ott maradni ha valaki pisztolyt fog a halántékomhoz. Egy darabig ténylegesen így voltam vele, akárhányszor hazautaztam, még a legutóbbi alkalommal is, azonban ez szép lassan elkezdett bennem egy elfogadóbb, a világra egyre jobban rácsodálkozó állapottá változni. Azt hiszem minden utazó életében eljön ez a pillanat amikor hazatérnek, és rájönnek: mennyi kincs veszi őket körül a saját hazájukban is. 

Nem mondom, hogy magyarország maga a paradicsom... a korrupt kormány, a siralmas egészségügy, a fásult agyondolgoztatott bürokraták, a talán kissé begyepesedett gondolkodás, a csóró alkalmazottak és a fukar főnökök országa vagyunk... ami mind mind olyan dolog ami arra készteti az embert hogy továbbálljon, amiért nem is hibáztatok senkit. 

Ebben a környezetben nem tehet mást az ember minthogy megtanul a munkájáért több pénzt elkérni és nem érni be a minimálbérnél is kevesebb fizetéssel ami nagyjából arra való hogy kifizess egy kis pici szobát egy albérletben és egyél valamit (igen, pár hónapja találkoztam 120 ezer/hó-s fizetéssel teljes állásra). Szerintem sok embernek (legalábbis nekem) az okoz nehézséget, hogy saját magát tegye előtérbe és ne a munkáltatót. Dolgoztam olyan helyen pár hónapig, ahol a főnököm még a mobil wc-t se volt hajlandó leszivattyúzni még a kérésemre sem mert az "15 ezer forint". 

Ilyen körülmények között nem meglepő ha az ember skandináviába akar szökni ahol egyenrangú emberi lényként bánnak vele a munkahelyén és nem sz*rják le a szükségleteit. 

Azonban rájöttem, hogy van egy B opció is... azt már régen megfogadtam hogy nem leszek semmilyen idióta pénzhajhásznak az alkalmazottja úgyhogy egy ideje abba is hagytam a hagyományos értelemben vett álláskeresést. Teljesen random indíttatásból elkezdtem otthon méhviasz gyertyákat készíteni és mint kiderült, minél jobban megszerettem, annál jobban sikerült őket eladnom és jelenleg, fél év után már ott tartok, hogy külön műhelyem van és egész jó kis jövedelemkiegészítés lett belőle. 

Ennek nagyon örülök, mert így nem függök senkinek a pénztárcájától és nem kell elviselnem a nem éppen normális főnökök társaságát és az "ó maradj már még 2 órát a megbeszélt 10 órán felül ingyen mert be kell pakolni a fagyikat" és társai féle extra szívességeket. Bele se merek gondolni, hányan járnak be minden egyes nap a munkahelyükre úgy hogy utálják az egészet, de nem mernek váltani, mert úgy gondolják nincsenek lehetőségeik. 

Félre ne értsetek, nem akarom összességében kritizálni az összes munkáltatót és az összes munkahelyet. Ezeket a saját tapasztalataim alapján írom, ha valaki maximálisan elégedett a munkahelyi légkörével és a fizetésével, annak én nagyon örülök. 

Azonban én úgy felráznám azokat akik nem mernek kilépni egy kellemetlen élethelyzetből azért, mert félnek hogy csalódást okoznak, illetve félnek hogy nem lesz helyette más. Ezt a régi önmagamnak is üzenném a figyelmébe, ugyanis nálam szerintem kevés olyan ember van akinek nagyobb mértékű a megfelelési kényszere. igyekszem azonban szépen lassan levetkőzni ezt.

Na de nem csak a pénzkeresés nehézségeiről szerettem volna írni... hanem a szemléletmódváltásról, amint átestem az utóbbi időben.

Lehet hogy nagyon nyálasan fog hangzani mindez, de tényleg így érzek. 

Annyira de annyira hálás vagyok a családomnak amiért annyi mindenben segítenek és itt vannak nekem. De tényleg. Amikor még úgy voltam vele hogy "hátén bárhol szívesen élek csak külföld legyen", addig nem vettem számításba egy nagyon fontos tényezőt: ha vállalkozni akarsz, vagy akármit csinálni, az ha a családod közel van és tud neked segíteni abban hogy elindulj, ne adj isten nem kell méregdrága albérletet fizetned, anyukád néha főz neked rendes kaját amikor már állni se tudsz olyan fáradt vagy, mindez akkora, de akkora kincs, aminek fel sem mértem a jelentőségét. Oké, hogy izgalmasabb az élet külföldön, de ugyanakkor minden sokkal kényelmetlenebb, főleg ha nem beszéled a nyelvet... te ott kivülálló vagy, a vállalkozásod befutásához valószínűleg kétszer annyi idő kell, tőkét nehezebben találsz, az állam nem biztos hogy téged helyez előtérbe ha bármi pályázat van stb stb... nem azt mondom hogy lehetetlen érvényesülni és ha valakinek minden álma hogy x országban lakjon, nagyon szurkolok neki. De rájöttem hogy számomra megfelelő a "szürke magyar valóság" is, legalábbis egyelőre aztán majd meglátjuk. :) de egyáltalán nincsen semmi problémám azzal a gondolattal, hogy otthon kezdjem el álmaim businessét. 

Emellett rájöttem másra is: mindenhol vannak jófej és nyitott emberek. Lehetséges hogy mondjuk los angelesben sokkal több vegán zero waste arccal találkoznék mint Debrecenben, de mindig arra gondolok: milyen rossz lenne ha az összes haladó gondolkodású ember elvándorolna a kevésbé haladó gondolkodású városokból, azért, hogy más egyéb haladó gondolkozású emberekkel legyen. Én amúgy senkit nem hibáztatok aki így tesz mert aki nem érzi jól magát x helyen, annak érdemes onnan elmennie. De ha már én egyszer jól érzem magam, akkor miért is ne próbáljak meg egy új színt vinni a városomba, pont abból ami hiányzik belőle. Rengeteg izgalmas ötletem van, de ezt nem fogom most még kiszivárogtatni ;)

Arra meg nemrégen csodálkoztam rá hogy Debrecen valójában milyen szép... oké, tudom hogy ott élek már nemtom hány éve de a főtér még mindig elbűvül. Meg a nagyerdő. Meg a déri múzeum. Meg az építészet. 

Hihetetlen hogy 20x év után végre sétálás közben eljutottam odáig hogy nem csak szemmagasságig nézek hanem feljebb is.. és gyönyörködök. 

Na ennyit akartam ezúttal írni... egy kis appreciation post for Debrecen.